ŐSZI BARTÓK-BÉRLET I. 

Előadó: Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus

Vezényel: HERMANN SZABOLCS

A koncert a magyar keresztény kultúra és Szent István öröksége előtt tiszteleg két kortárs magyar zeneszerző, Hermann Szabolcs és Orbán György szakrális művein keresztül.

Hermann Szabolcs Szent István király-miséje – egy credo nélküli miseordinárium –, valamint a hozzá kapcsolódó nyolc István király-ének a megújuló magyar katolikus egyházzene hagyományát képviseli.

A 2019-ben megjelent művet Hermann Szabolcs énekhangra és orgonára komponálta. Középpontjában a magyar kereszténység és a magyar kulturális hagyomány összetartozása áll. Szent István alakja a műben nem csupán történelmi személy és nemzeti jelkép, hanem az az államalapító király, aki a kereszténységet és az európai kultúrát a magyar történelem meghatározó részévé tette. A szerző nem archaizáló egyházzenei nyelven szólaltatja meg ezt az örökséget, hanem a Bartók–Kodály-hagyományból merít. A magyaros karakterű dallamokban a magyar nyelv természetéből fakadó éles ritmusok és a parlando, azaz beszédszerű fordulatok is megjelennek.

A mise és a hozzá kapcsolódó énekek így nem változatlanul őrzik, hanem továbbéltetik a hagyományt: új dallamok, mai zenei megfogalmazás és régi magyar szöveghagyomány találkozik bennük. A szövegekhez a szerző többek között az Érdy-kódexből és régi krónikás énekszövegekből is merített.

Orbán György a magyar kórusművészet elsőszámú megújítója, a magyar, a középkelet-európai lélek egyik legmélyebb értője és legsajátosabb megfogalmazója. Az 1991-ben komponált 6. miséjének Kyrie tétele mély érzelmi töltetű, ugyanakkor tiszta szerkezetű darab, amely a zenei hagyományokat és a modern érzékenységet egyesíti. Legfőbb üzenete a hittel teli életerő, az öröm és a belső szabadság megélése a spiritualitásban. A darab szakít azzal a hagyományos megközelítéssel, amely a bűnbánatot és a fohászkodást kizárólag sötét, komor vagy passzív színekkel ábrázolja. A darab sodró ritmusa és energikus lüktetése azt üzeni, hogy az Istenhez való fordulás nem feltétlenül a félelem vagy a megalázkodás, hanem sokkal inkább a remény és a bizalom kiáradása. A századokon átívelő szakrális latin szöveg és a mai kor lüktetését idéző, helyenként jazzes, modern ritmikájú zenei nyelv találkozása azt mutatja meg, hogy a hit és a transzcendencia nem a múltba zárt múzeumi tárgy, hanem a jelenben is vibráló, kortárs tapasztalat.

A tétel végső kicsengése így nem a szomorúság, hanem egyfajta felemelő, ujjongó és mélyen emberi spiritualitás, amely energiával tölti fel mind az énekest, mind a hallgatót.